"Az új lakhelyünket már a mellkasomra gömbölyödő öthónaposommal fedeztük fel. Mikor a háztetők felett, egy kis kacskaringós utca homlokán megpillantottam a tengert, nem bírtam ki, hogy ne induljunk el azonnal felé. Még szerencse, hogy szabad volt a két kezem, egyből videóra is vettem, hogy továbbküldhessem a családnak. Lépcsőkön le, sok lépcsőn, autók között sasszé, le a hegyről, átkelés a forgalmas úttesten, és szemben velünk ott terült el az az illatos, kék zselé. Csak szívtuk magunkba a látványt, fiacskám kíváncsian kukucskált ki a hálócsuklya alól anyája mellkasának rejtekéből, én meg büszkén és bátran hunyorogtam a napba az ő mellkasáról. Szimbiózisban voltunk: ő kényelmesen utazott velem, olykor elbóbiskolt, majd folytatta a mozit a páholyból, én meg az ő szívének apró prüttyögésével magamon úgy éreztem, hogy bárhova képesek vagyunk eljutni — micsoda szabadság!"
Én is tisztán emlékszem, milyen érzés volt nyolc éve először magamra kötni a kisbabámat, majd elsétálni a férjem elé a munkahelyére. Kitágult a világ és minden a helyén volt, épp ahogy lennie kell.
A teljes bejegyzést itt olvashatjátok >>
amikor a majdnem nyolc éves hordozódni akar :)
